Kérdés: vajon akad-e olyan műfaji megnevezés, miszerint rútopera?

Rita: vígopera a Vízi Színpadon.

Nem mintha a Déryné Program hozzájárulásával színpadra került darab rút lett volna, félre ne tessenek érteni: Sorok Írója arra céloz, hogy a vígoperett eleve víg, nincs olyan, hogy baconszalonna, vagy ez a darab még annál is vígabb, mint a többi operett?

Jaj: de hisz ez egy opera.

Ha nem látjuk, észre se vesszük, vissza az egész.

„Az opera játszás ugyanolyan színház, mint bármelyik prózai előadás mégis sokszor kiveszik belőle a nézők számára átélhető viszonyok fordulata és pusztán egy zenei esemény marad. A mi szándékunk, hogy teljes színházi élményt adjunk a nézőinknek” – mondta Dénes Viktor az előadás rendezője.

Akkor mégiscsak operettről van itt szó – a szerző viszont Donezetti, akit komolyan meg kellett guglizni: Gaetano Donizetti (Bergamo, 1797. november 29. – Bergamo, 1848. április 8.) olasz zeneszerző. Gioachino Rossini és Vincenzo Bellini mellett az olasz bel canto korszak legnagyobb, legtermékenyebb operakomponistája volt. Akkor mégiscsak opera. Ha víg is. Mondjuk komoly meló lehetett egy, a magyar szabadságharc előtt egy hónappal elhunyt szerző művéből mait faragni – a Ritát ráadásul posztumusz mutatták be, vagyis az író már halott volt, amikor a darabja feléledt.

Van olyan, hogy víghalál?

Érdekes dolgok ezek.

Mint ahogy érdekes volt maga a Rita is: „a fogadósné igazi férfira vágyik, mert férje gyenge, pipogya alak. Egy szép napon betoppan a tengeri viharban odaveszettnek tűnt élete párja. Meglepő fordulatok, komikus szituációk és remek zene fűszerezik e különleges operacsemegét.”

Vígat faragni olyasmiből, amiben egy kapásból csalfa asszony, egy ideodateszemveszemember, meg egy instant vízihulla játssza a főszerepet – nekünk, mezei halandóknak lehetetlen feladatnak tűnik. Horányi Juli és Kéry Tamás játssza az alaphangokat: a előbbi a díszletért, az utóbbi a muzsikáért felelős. Sarkalatos pontok, azonban (legnagyobb meglepetésünkre, hiszen mégiscsak egy majd ’300 éves cuccról szó!”), mindkettő működik, nem agyonnyomják, hanem kiegészítik az előadást, a praktikum mellett szolgálják a rendezői elgondolást, ami talán az lehetett, hogy ne vegyük már ezt annyira komolyan.

Az operába halott kell („Jött a Tosca, és LESZÚRTA!” via Schneider Mátyás, fuvarozó). Az operettbe nem. A Vígoperával mi a helyzet?

Nos, nem spoilerezünk, maradjunk a darabnál: különös élmény a Rita, érezni benne a 300 évet, mégis sikerül modernizálni, a szövegek nem kopottak, a dalok némelye két nap múlva is a fülbe cseng vissza, a szereplők pedig – maradjunk ennyiben – parádésak. Igazi mexican standoff, Tarantino nélkül: Szigeti Karina, Ódor Botond, Najbauer Lóránt összeszokott hármast hoznak, minden unottság nélkül, ami valljuk be, nagy szó. A hangjuk repeszt, nincs falsolás, s amikor kell, a nézőtér akkor fakad kacagásra.

Tényleg remek estét adott a Rita – nem is lehet mondani róla semmit, azon túl, hogy amikor víge van, akkor víge van.

AZs

Fotó: Kepenyes Balázs