Durva hangok az éjben – szétzilálta a Körös élővilágát a Viktória

Mi magunk csak azt sajnáljuk, hogy a címszereplő Viktóriát nem Tamarának hívják, mert akkor elsüthetnénk, hogy „Teljesen korrekt TAMARADRÁMÁT láttunk a Vízi Színpadon.”

A vicc persze akkor se stimmelne: a Viktória ugyanis operett, „csodás történet arról, hogy az igaz szerelem mindent legyőz, így háborút, fogolytáborokat, országhatárokat, még az egymástól távol töltött éveket is.” Oké, az operett szerepe pontosan ez: hogy a szerelem, az, na az aztán, az nem holmi kemikáliák munkája az agyban, az valami éteri, az a rózsa illata, amit magával nem vihet ugyan az ember, de megjegyezheti, belerakhatja a szívébe, hogy azzal együtt dobogjon – még (mondjuk) a Don-kanyarban is.

Nos, a Viktória sztorija ezt többszörösen húzza alá (francokat húzza, Viki az első adandó alkalommal megy hozzá az amerikai nagykövethez, jó, a 21. lánykérésre, de akkor is igent mond, míg az, akinek örök hűséget fogadott a vonatállomáson, épp Szibériában élvezi az all inclusive wellness-hétvégét a mókás sidekick prímással az oldalán). 

Mindegy: az operett veleje tényleg a mindenen átívelő zsötem.

A rendező, Seregi Zoltán amit lehet, kihoz a színpad nyújtotta lehetőségekből: a kezdő, szibériai kép például csillagos ötös, amikor pedig kell (vagyis a történet megköveteli) szintúgy beüzemeli a vetítőgépet, a fények a helyükön vannak, az első felvonás vége pedig úgy tökéletes, ahogy van – pedig csak két ember áll egymással szemben, miközben a vásznon az ún. ÖRÖK HŰSÉG megesküvése folyik.

Szerelmi westernfelállás, golyóváltás nélkül.

Durva, na.

A Jászai Mari-díjas Szolnoki Tibort persze akkor is érdemes nézni, ha épp telefonkönyvet olvas fel (Sorok Írója valahogy mindig úgy gondolt rá, micsoda egy James Bond-főgonosz lehetne belőle, miért, a Klaus-Maria Brandauernek bejött, nem?), Miki gróf, azaz Viktória bátyja, azaz Puskás Dániel és Nádra Kitti kettőse üdítő színfolt, minden egyes megjelenésük örömmel teli, láthatóan remekül érzik magukat ketten a színpadon. Az est vitathatatlan telitalálata Koltay László, huszárfőhadnagy, azaz Domoszlai Sándor: minden fájdalmának súlya van, a színpadon mint a megtestesült bú van jelen, és rajta csak a cigányozós viccek határán ügyesen egyensúlyozó Jancsi Bozsó József tesz talán túl – persze a buffó szerepe mindig hálásabb, a gatyás poénkodást talán meg lehetett volna spórolni, mégis, a fickó egymaga képes megtölteni a színpadot, ami pedig nagy szó.

És akkor ott van Viktória.

Vörös Edit született díva. Nincs mese: ez a nő a csillagokat is leénekli az égből – érdemes lenne egy alapos vizsgálatot végezni a Körös Vízi Színpad környéki szakaszán, vajon mennyire durván ívott a ponty, vagy történt egy keményebb busa átvonulás, mert aki egy kicsit is hal, az hallhatta, milyen hangszalagokkal áldotta meg a Viktóriát alakító művészt a Jóisten. Nincs botlás, nincs csúszás – ha valaki miatt, miatta mindenképp érdemes volt egy újabb, élményekben gazdag estét eltölteni a Szarvasi Vízi Színpad nézőterén.

Jó, hogy ilyen is van. Kell az operett (jelentése amúgy „kis opera”, vagy „operácska”), vagy ahogy Sztanyiszlavszkij írta: „A könnyű műfaj erős hangot, jó dikciót, a mozdulat, mozgás és ritmus átérzését, élénkséget és őszinte vidámságot kíván. Kell hozzá előkelőség és báj, „sikk”, amely a művet ízessé teszi, mint ahogy a gyöngyöző szénsav nélkül a pezsgő is csak ízetlen folyadék. Ennek a műfajnak előnye még az is, hogy bár nagy külső technikát kíván, nem erőszakol a lélekre heves és bonyolult érzéseket, s nem támaszt olyan lélektani nehézségeket, amelyek meghaladják ifjú tehetségek képességeit.”

A Viktóriában pedig mindez szuperül megvolt.

AZs

Fotó: Kepenyes Balázs