Molnár Ferenc – A testőr: vígjátéknak vígjáték, sikernek is siker

Van, amivel nem lehet mellé menni.

Összeszámolhatnám, de majd a Google megteszi Önöknek, vajon hányadjára játsszák a Vízi Színpadon a Testőrt – a kettő tuti, a többiért nem kezeskedünk. És mi a közös ebben a két előadásban?

Nos, a siker maga.

„Az ünnepelt színész házaspár szalonjában vagyunk. A férj, az országos hírű Színész barátjának, a Kritikusnak arról panaszkodik, hogy félti a házasságát; fél év nász után talán már meg is unta őt a felesége, a Színésznő – sőt, lehet, hogy az asszony már ki is szeretett belőle. Ilyenkor egy férfinek lépnie kell: vissza kell hódítania a feleségét. A Színész erre egy kissé bizarr, de hibátlannak tűnő ötletet talál ki: testőrnek öltözik, s így, a katonatiszt személyében kezd el udvarolni a saját nejének, illetve megpróbálja zavarba hozni, hűtlenségen kapni. El is kezdődik a nagy visszaszerző hadművelet, ám – ahogy az Molnárnál lenni szokott – nem egészen úgy alakulnak a dolgok, ahogy a Színész és a nézők sejtik…”

Hát, így ennyi. Nem egy Verebes-féle Hippolyt (az ősbemutatón anno amúgy Csortos játszotta az egyik főszerepet), de tény: azt megugrani teljesítmény lenne. Így marad a könnyű nyári esti toszkázás: Járó Zsuzsa (Színésznő), Debreczeny Csaba (Színész) és Dolmány Attila (Kritikus) összeszokott hármaskét tolják a poént – mondjuk Molnár figuráit elrontani elég nehéz, mert a jeles autor pont abban erős, hogy a karakterekBŐL kiindulva nyomja a csú-csút a poénvonaton.

Schöpflin Aladár (1872-1950) irodalomtörténész, műkritikus és műfordító így írt Molnárról: „Ő az egyetlen magyar író, aki egész oeuvrejével nemzetközi ellenőrzés alatt áll, s akiről mindenütt kialakult egy főpontjaiban egységes vélemény. Útját ennek a sikernek tagadhatatlanul a szórakoztató képessége egyengette, de ami irodalmi szempontból figyelemre méltóvá teszi s magasan kiemeli azoknak sorai fölé, akik éppen csak hogy szórakoztatják az embereket, az valami több, valami értékesebb. Az, hogy benne megérett és kifejezésre jutott a világ dolgainak s az embernek egy olyan szemléleti módja, amely teljesen és egyedül az övé s ennek kifejezésére olyan formai eszközöket talált, melyek saját, egyéni tulajdonai. […] Tagadhatatlan, hogy Molnár mondanivalója különbözik mindenki másétól, csak ő tudja elmondani s a formái, különösen a drámában, lényeges pontokon különböznek mindenki más formájától”.

Ez az előadás pontosan ezt adta: azt a tipikus, csakis molnárferenci mértékegységgel számolható mélységet és magasságot, amit az író (egyedül talán a magyar írók közül) képviselt. És képvisel ma is.

Kellemes, és az ég által is kegyelt este volt ez – járt a taps, sőt, a visszataps is. 

AZs