János vitéz a Vízi Színpadon: ilyen, amikor a lelkesedés és a kreativitás győzelmet arat

Na meg megérdemelt gyerekordítást.

Valahol emlegettük, hogy egy gyerekdarab fokmérője (decilitere, felespohara) az, hogy a) hány kölök áll fel az örömtől kiabálva, és szól az előadása bele, b) hány kölök próbál meg bejutni magába a díszletbe, ha törik, ha szakad.

Nos, ennek alapján ez a darab óriási siker volt, majdnem teltházas, szuper extravaganza. „A Déryné Program előadása rendhagyó formában, egy óra leforgása alatt kívánja bemutatni a nézők számára Petőfi Sándor halhatatlan klasszikusát. Az előadás nem csupán az iskoláskorúak, hanem az egész család számára maradandó élményt nyújt, lendületes, fiatalos játékmódjával.” – mondja az ajánló, és csak bólogatni tudunk.

Berettyán Nándor rendező ugyanis tényleg egy… nos, hogy fogalmazzunk úgy, hogy a szlovák rendszámos, de nagyon magyar olvasó ne sértődjön meg? Mondjuk akkor ki: Petőfi János vitéze egy az egyben, változtatás nélkül a színpadon akkor is avítt lenne, ha slamben nyomná el a Wellhello. És itt ez történik (márhogy nem a Wellhello): a vers felmondódik, szórul-szóra, betűtől-betűre… és mégsem válik egy percre sem unalmassá, mert a rendező van annyira belátó, hogy a kisgyerekek számára poros részeket kreatív, és tök egyszerű megoldásokkal teszi átélhetővé. És nem csupán arra gondolunk, hogy milliós fényfestés helyett egyszerű, nagyméretű, gurigáról lehajtott papírra pingálódik a nyári nap melegtől égő kopár szik sarja, vagy a paripa azért 18 sebességes, mert ott figyel alatta a montenbájk, hanem arra is, hogy a gyereket DIREKTBE vonják be a művészek az előadásba. (A zsivány jelenet pl. egyenesen telitalálat ebből a szempontből.)

Okos, egyszerű, kreatív – működik.

A szereplők pedig TÉNYLEG kitesznek magukért (olyan ez a szófordulat, már a „kitesznek magukért”, mintha a Metal Hammerbe írnánk, hogy „az új lemez KARCOL”): Horváth Márk Jancsija vagy Vas Judit Gigi, mint Iluska ott vannak a szeren, a szerelmük gyerekfejjel is átélhető, becsületes színészi munka az övék. Losonczi Katának persze eleve hálásabb rész jut – a mindenütt jelen lévő ördögbogáncs banya szerepében telitalálat, élvezet nézni, ahogy tolja ki magából a rosszaságot. Mondom: mindenki a helyén van, és imádtuk nézni, ahogy a gyerekközönség folyamatosan cukkolás alatt áll… kivéve, amikor csendnek kell lenni, csendben kell lenni.

Az a művészet, hogy ilyenkor elhallgattassuk a gyereket, mert Tündérország csodáihoz nem illik a bekia-bál. És ennek a truppnak sikerült.

Minden elismerésünk.

AZs