La Mancha lovagja: mindenkinek kell egy Dulcinea a Földkerekén

Sorok írója szégyelli, de ez van: a minimális elvárások és némi nagyképű lesajna után szúnyoggal teli tátott szájjal felállni egy elképesztően jó előadás után megérdemelt tasli az egónak. Nem vitás: zsizseg még némi csoda a világban.

Fun fact: Sorok Írója annyiban rokon pl. a farkasemberrel, hogy bizonyos körülmények hatására olykor fura jószággá változik. Orra ilyenkor felhőbojtár, kisujja a rosefröccstől messze eltartott, tekintete egy merő gúnyos grimasz, egyéb ujjaiban pedig jó előre ott muzsikál már a vitriolba mártott, gúnyos-lehúzósan Wordbe tett, kétezres karakterszám. Ilyen eset az is, amikor HINNI abban, hogy egy vizsgaelőadás, EGY VIZSGAELŐADÁS (ugyan már!) egy számára ismeretlen, de színivégzős trupptól jó, vagy akár remekbeszabott is lehet, juszt sem akar.

Vagy nem tud. Hinni.

Elárulom, megvallás gyanánt, hogy mi magunk körülbelül úgy ültünk be a Baross Imre Artistaképző Intézet vizsgaelőadására, huszonéves-se kölköket nézni meg, ahogy egy világhírű darabbal birkóznak majd, HISZ NYILVÁN LENYOMJA ŐKET, mint a két öreg, Statler és Waldorf a Muppet-showból:

 

Aztán 2 óra múlva úgy jöttünk ki, hogy azt a piszkos teremburáját. Ezt így hogy? Ez mi volt?

Hát hogy voltak képesek ezek a gyerekek ekkora, olykor TÉNYLEG libabőrös csodát összehozni?

Micsoda szerencse, hogy Molnár Etele, Szarvas alpolgármestere és az est házigazdája hitt ebben a truppban. Jó: a Leigh – Darion – Wasserman-féle La Mancha lovagját úgy húzza magával a zene, hogy voltaképp komoly munka kell ahhoz, hogy elrontódjon – értjük itt komoly munka alatt a lustaságot, a hozzá nem értést, a tehetségtelenséget, meg a többi ilyesmit. Azt viszont, hogy ebből a végzős osztályból 5 év múlva mi lesz, azt elképzelni sem tudjuk.

A 87. szuperlatívuszt törlöm ki. De hogy fognak itt páran majd közülük csillagokat fogdosni lepkehálóval lefelé égből, az mondhatni egészen biztos. 

Mert máris ellent kell mondjunk magunknak: a muzsika nem elég. Kell tudás, kell alázat, kell tehetség ahhoz, hogy egy olyan darabot, amit a Broadway évtizedek óta nem enged el, pl. a Szarvasi Vízi Színházra alkalmazzunk, helyezzünk át. KELL A HIT. Más tér, más körülmények, tehát más hozzáállással muszáj nekiveselkedni. És ha megnézzük a színitanodások előadását, rá kell jönnünk arra is, a szerénység, a pompamentes meg-nem-mutatása-a-mindennek micsoda erény lehet: a Lars von Trier Dogvillejére hajazó, fehérrel szegett négyzet közepében egyetlen kocka áll – ennyi a díszlet. Ebben él a darab.

Mert életre kel – így lesz a pőre semmiből fogadó és börtön, szélmalom és vesztőhely. Mert ezek a srácok életre keltik. Nem csak a darabot, hanem a darab lényegét is, mibennünk: hogy hinni kell. Látni kell az óriást, vágyni kell a jobbra, a szebbre a legrosszabb időkben is, legyen bár hazugság körülöttünk a minden, és ördögkóróval teli a szikkadt vidék… de mégis, hinni kell, hogy van tündér és lakik egy troll a híd alatt. Muszáj hogy létezzen a csoda… és muszáj hinni, hogy ha akárcsak egyetlen Aldonsával elhitettük, hogy – kapcarongy helyett – ő Dulcinea, akkor már megérte élnünk.

Hinni kell, vagy megette a fene az egészet.

Mert kell egy Dulcinea a földön mindenkinek.

Most jön az, amikor a szereplőket sorolom, de nehéz kiemelni csak úgy bárkit közülük. Nyilván muszáj felemlíteni a Cervantest és a Búsképű Lovagot egyszerre hozó Murvai Márton játékát: a fiú hangja elképesztő, a mozgása gumiláb-díjas, és maga a szerep… nos, se nem Peter O’Toole, se nem Szakácsi Sándor: az ő lovagja LOVAG, nem elesett öregember, akiről ordít az őrület meg a demencia, hanem valaki, akit a vágyai (vagy a kemikáliák az agyában, kinek hogy tetszik) VALÓDI lovaggá ütik egy olyan világban, ahol semmi keresnivalója nincs. Nyilván hülyeség is lenne a rengeteg nagyszerű, de idősb’ Don Quijotét leutánoznia egy húszévesnek, ám a fiatalságból ebben a helyzetben erényt kovácsolni: na az a valami.

Dulcineaként Dichter Dóra átváltozása Aldonsából borzongató, bizonyos pontokon pedig egyenesen felemelő (még ha a hang olykor meg is bicsaklik kicsit – de most őszintén, rójuk fel egy pályája hajnalán lévő színésznek ezt az apró hibát? 5 év múlva beszéljünk róla, akkor lesz érdemes, most maradjunk annyiban, hogy a szajhából a saját maga szentjévé válása során ő (IS) kitűnő.)

Nem emelünk ki mindenkit. Megérdemlik, megérdemelnék pedig. Sancho, a Herceg, de még a Borbély is: lehet, hogy a kezdeti lelkesedés okozza, de a minap mindenkit a helyén láttunk, talpig színészként.

Gratula, srácok – és kedves Kedvek Richárd rendező: uram, Ön megcsinálta. Marsi Laura, aki a koreográfiáért felelt: nemhogy megcsinálta, olyan világot épített fel tánclépésekre húzva rá, amit bármikor öröm nézni.

Mert mondom: csak ültünk a végén, hogy EZ meg mi volt.

Hogy ja, tényleg: akkor ezért érdemes színházba járni.

és kedves hercegem:
Mi a helyzet a mi szélmalmainkkal? Hagyjuk-e penetra nélkül, hogy valaki másnak MERJE látni a szélmalmot? Persze hisszük, hogy hagynánk. Mellet ütve valljuk, hogy igen, bőszen lengetve a zászlót, hogy naná, Mi másképp cselekednénk, az álmodozók számára biztosítanánk a szárnyakat, hiszen tudjuk, hová vezet a másfajtának, a mesének, a csodának a nem látása. Tanultunk Cervantestől, ismerjük a világot, és annak, aki nagyot mer álmodni, vagy egy kisebbet akár, megadnánk mindent… csak hát a töri mást mond, és a mi álmodozóink gyakran találják magukat az ún. döblingizmusba pusztulni, igen, pont Döblingben. Széchenyi is ott végezte, akárcsak Semmelweis Ignác, akit a családja maga csalt be az elmegyógyintézetbe, ahol gyógyítás címén szépen agyon is verték, mert merészelte tudva hinni, hogy egy kézmosással, EGY KÉZMOSÁSSAL meg lehet menteni az anyákat az akkor szülőágyi láznak nevezett fertőzéstől.

Azt hiszik, ez egy mese? Hogy a La Mancha lovagja CSAK egy musical, király belépőkkel?

Hát Szerb Antalt ki rúgta a halálba Balfon? Hát nem az, aki hitte, hogy a csoda: létezik.

Nem hiszik, hogy ilyen hitetlen, a hihetetlent látni képtelen semmirekellők lennénk? Pedig inkább vagyunk manapság a törődésbe annyira, de jaj, mennyire belefordult, nyavalyás unokahúg, a Vízi Színház színpadán sem kissé förtelmes Antonia, mint a Búsképű Lovag… hisz’ lásd a lány dalát a témában: „Csak ő a fontos, csak ő,/Csak ő a fontos, csak ő,/Ha akármit is mondanak,/Ő mindig fontos marad./De csak neki ártanánk,/Hogyha várnánk tovább még,/Hát úgy határozok:/ Közbelépek és kész./Hallom szélmalmokkal harcol/S attól félek, így is van/Ha a vőlegényem megtudja,/Hát otthagy biztosan!/Tudom én bizony: a bácsikámnak, hogy mi tenne jót,/A szobába zárni és vízbe dobni azt a kulcscsomót!/Az lenne jó, rendbe hozná.”

Jaja. Az biza rendbe.

Az majd embert, egyenfigurát, unalmas frátert farag belőle.

Ha beledöglik, akkor is.

 

Adamik Zsolt

Fotó: Kepenyes Balázs