Kőműves Kelemen olyan kemény, hogy még az esőfelhőket is lenyomta az égről

Más magyarázat nincs arra, hogy a kezdéstől a vastapsig tartotta magát a jobb idő.

Máris helyesbítünk: a rockopera volt olyan szuper, hogy az esőfelhők is inkább azt bámulták, mielőtt kieresztették volna magukból a zuhét.

Merthogy rockopera esett (haha) a Szarvasi Vízi Színház színpadán: nem az első, és nem is az utolsó, de őszintén, nem gondoltuk volna, hogy ekkora jóságban lesz részünk. Mondjuk a rockopera kifejezés szerencsére kicsit becsapós – annyi rossz rockopera van a világon (itthon is). Inkább ballada volt ez, Szörényi Levente és Bródy János közös munkája, melyet Sarkadi Imre 1947 és 1953 között lejegyzett szövegtöredékei alapján dolgozott át zenés színpadra Ivánka Csaba. A Szolnoki Szigligeti Színház vendégelőadásában egyetlen gondolat, egyetlen megfejthetetlen idea hajtotta előre a darabot: mit ér egy ember élete, ha a cél nagyobb, mint az ember? Vagy fordítva: van-e, létezhet-e akkora eszme, ami megér akár egyetlen emberéletet is?

„Ez ugyanis Kőműves Kelemen hitvallása, amelynek jegyében az épülő Déva váráért hajlandó feláldozni a legdrágábbat számára: a feleségét. De vajon mennyire tartós és áldott az eredmény, ha az ára egy ártatlan ember élete? A trianoni békediktátum 100. évfordulóján különösen mélyen elgondolkodtató ez a kérdés. Mi, a Szigligeti Színház társulata ezzel az előadással tisztelgünk nemzetünk gyászának centenáriuma előtt.” Ezt írják ők maguk, a művészek a darabról. Ennek alapján persze a pátosz már magában a credoban benne van – és micsoda szerencse, hogy csak abban van benne. Hajlamosak vagyunk ezt és ezeket a kérdéseket ájtatosan, sérthetetlenül, csakis egy válasszal a szájunkon feltenni.
Na itt nem így történt. Déva azon az estén TÉNYLEG messze volt.

Kőműves Kelemenként Bot Gábor játéka magában hordozza a törést, azt, amit már maga a kérdésfeltevés okoz – játéka érzékeny és átélhető, és még csak azt a pengeélen való táncolást sem vethetjük a szemére, jelesül, hogy a vadmagyarság, vagy az igazi hazaszeretet között egyensúlyozott. Ez hazaszeretet, és pont. Karczag Ferenc és Kertész Marcella játéka pontos, és a dalok… nos, azok megszólaltak. Hülyén hangzik ez ennyiben hagyva, de miért nem elég, ha azt mondom: megszólaltak? Írjam, hogy süvítettek, tombolva zúztak keresztül a nézőtéren? Szerintem a rendező, Radó Denise se szeretné a Metal Hammerben tán megszokott karcosítással jellemezni a darab zenei részét: szívhez szólt a rock, ha a kedves olvasó még pontosabb meghatározást akar.

„Alkotni születtünk erre a földre, nem csak megélni szép napokat / Alkotni születtünk erre a földre, munkával épül egy szép új világ” – mondja KK.
A kérdés az ár.

Mindig az ár a kérdés. A kinek a vére. A „Szabad-e ölni”, mert a cél azt követeli meg.

Kérdem én, miféle cél az akkor.

Nem voltam egyedül a kérdéssel szerencsére. És még az esőfelhők is egyetértettek ebben – ha ez nem jel, akkor mi lenne az.

ui.: Ha mindez nem lett volna elég meggyőző, akkor itt a végső érv, mert az előadás előtti színpadtakarítás megmutatta, mint jelent az alázat – ha az esőfelhők lógó lába alatt a rendező IS ezerrel azon van, hogy feltörölje a csapadékot a színpadról, akkor az ember már sejtheti, hogy nagy baj itt nem lesz.

Adamik Zsolt

Fotó: Kepenyes Balázs