Kibékült a Nap a Holddal – Soós Emőke mesélt
Honti János mesekutató a mesét vágyvilágként határozza meg, szerinte a mese, mint forma a vágyvilág megformázása. A mese kalandok sorozata, a mese saját kalandja annak, aki átéli, aki elmondja és annak is, aki hallgatja. Véleménye szerint a mesével kapcsolatos szép-érzet egyik oka, hogy a mese átélése megnyugvást ad a mesehallgatónak, ami megmarad a mesemondás befejezése után is. Ennek a szép-érzetnek a forrása még a mesei “rend” is, ugyanis “a mesei világ nagy lazasága, korlátokat és határokat nem ismerő volta csak a mese gondolataira és tartalmára érvényes: a mese fölépítése a rend világához tartozik.”
Nagyon nehéz műfaj az élőszavas mesemondás. Nincs díszlet, nincs kellék, nincsenek technikai trükkök, egyedül a mesemondó van, aki ha nem elég “érdekes”, nem hiteles a mesélés, könnyen felborulhat a “rend”. Nos, itt semmi ilyen nem történt, hiszen felnőtt, gyerek, kicsi gyerek tátott szájjal figyelte a mesék alakulását, lelkesen énekeltük a gyimesi népdalt. (A nézők között ült kb. 30, sporttáborban nyaraló középiskolás diák is. Középiskolásokat színházba csalogatni szinte lehetetlen küldetés (tisztelet a kivételnek!) Nos, Soós Emőkének ez is sikerült.
Hihetetlen ízléssel, pontos arányban ötvözte a mesét a mával, szólította meg a leghátul ülő nézőket (tűrte a némiképp rendetlenkedő gyerekeket). Semmi nem billentette ki a mesélésből.
Hallhattuk A boldog ember történetét, az Apám lakodalmát, a Csúf királyfi, szép királyleán történetét. Szarvason nagyon is aktuális A szúnyog bájos esete az egylábúval, kétlábúval, háromlábúval …… tízlábúval.
Tanultunk egy dalt is:
Haragszik a Nap a Holdra,
a Hold is a csillagokra.
A csillagok a fekete felhőre,
én a régi szeretőmre.
Kibékült a Nap a Holddal
a Hold is a csillagokkal.
A csillagok a fekete felhővel,
én a régi szeretőmmel.
Soós Emőke székelyudvarhelyi származású bábszínész, énekes és mesemondó. Eleinte Kovács Ildikó bábszínházi rendezőtől tanult, majd majd a Budapest Bábszínház bábszínészképzőjében végzett, a békéscsabai Napsugár Bábszínház egyik alapító tagja, bábszínésze. A helyi Meseházban rendszeresen mesél élőszóban magyar népmeséket, fellépett a Hagyományok Háza meseestjein is. 2013-ban “Békéscsaba Ifjúságáért” kitüntetést kapott.
Így vall arról, miként szerette meg a mesélést, mit jelent számára: gyerekkoromban rendszeresen falun vakációztunk, ahol számos rendkívüli emberrel találkoztam. Nyolc éve daganatos betegként a gyermekkoromban hallott emlékezetes történetek adtak erőt a mindennapokhoz, azok voltak az egyik legfőbb gyógyszereim. Visszaemlékeztem arra, amikor a helyi férfiak arról beszéltek, hogyan élték túl az orosz fogságot, vagy arra, a nagymamám milyen elfogadással és megnyugvással mesélte az ő tragikus sorsát. Mint a szegény legény, aki megküzd a sárkánnyal, végül elnyeri a királykisasszony kezét, és más minőségben élheti tovább életét. Boldogan, amíg meg nem hal.
Számos kedvenc mesém van, de leginkább a tündérmeséket és a királykisasszonyosakat szeretem. Azok a mesék állnak hozzám igazán közel, melyek általános emberi igazságot, becsületet és méltóságot tartalmaznak, illetve mivel a humor életem meghatározó része, a tréfás történeteket is rajongásig szeretem.
Jelenleg a mesékben vagyok igazán szabad, a lelkem ott tud leginkább szárnyalni.
Amikor megismerkedem egy mesével, és úgy érzem, közöm van hozzá, „átszűröm” magamon, átkódolom, de úgy, hogy a mese gerince lehetőleg megmaradjon, hiszen az szent. Szoktam aktualizáló szövegelemet is használni, viszont igyekszem úgy közvetíteni a történetet, ahogyan kaptam, mert én csak egy állomás vagyok a mese életében. A fellépéseim esetén nem tudom előre, hányan lesznek, és milyen korosztály gyűlik össze, így viszek egy „batyut” az éppen friss mesékből, és miután felmértem a terepet, utána döntöm el, mit fogok mondani. Minden fellépés előtt kérem Isten segítségét, hogy hiteles tudjak maradni, ne legyek modoros, erőszakos, megőrizzem a természetességemet, mert csak addig érdemes ezt „űzni”, amíg a szolgálatról szól…